Jézus ott állt a nyugati téri aluljáróban. Körülötte meglehetősen orrfacsaró bűz terjengett, ami - legyünk őszinték - jórészt belőle jött. Szakálla ápolatlanul (vagy, ahogy ő szokta mondani "kreatívan") meredezett minden elképzelhető irányba. Kicsit szipogott, mert a reggeli szél ilyenkor a tavasz közeledtével még kellemesen csípett. Persze vehetett volna zsebkendőt, de az valahogy mindig is furcsa volt neki. Nem tudta megszokni. Mindenesetre kétezer éve Jeruzsálemben nem volt rá szüksége. Akkor még nem voltak ennyire finnyásak az emberek. Kétezer év... kicsit elmerengett a régi emlékeken. Akkoriban még elég volt kiállnia a terekre vagy a piacra, és alighogy beszélni kezdett, tódultak hozzá az emberek, hogy hallgassák. Most senki se figyelne rá, bármit mondana. Eleve meg se hallanák ebben a hangzavarban.

Jézus mellett épp egy utcai evangelizátor hangolt. A hangfalak és a szemléltető eszközök ott sorakoztak szép rendben előkészítve. Jézus tudta, hogy hamarosan irdatlan hangerővel fog énekelni róla és arról, ami húsvétkor történt vele. Úgy döntött, ezt most inkább kihagyja. Oké, ez nem szép dolog, dehát egyrészt úgyis tudta a sztorit, másrészt kissé fájt a feje, és ezen nem segítene a két hangfalból üvöltő zene. Inkább áldozat után nézett. Merthogy éhes volt. Valakit csak sikerül elkapni.